7. Jeonghan x Dino |Jeonghanies baby|

Az eddig csendes dormot egy hangos csattanás, majd kiabálás töltötte be. Első gondolata mindenkinek az lehetett, hogy a leader megint elcsent valakitől egy telefontöltőt vagy valami nasit, amit aztán nem szolgáltatott vissza a tulajdonosának. De a mai nap más volt, mert ez a hang a legfiatalabb tag száját hagyta el, akit még sosem hallottak azelőtt ilyennek. Hiszen nagyon jól nevelt volt, ha valami zavarta a hyungokkal kapcsolatban, akkor sem emelte meg a hangját, maximum csak próbálta rávezetni őket, hogy nem esett neki jól vagy nem szívesen tenné meg a dolgot.
A csapat nagy része, még azok is, akik eddig aludtak, a nappaliba igyekeztek, hogy szemük elé táruljon egy pipacsvörös arcú maknae, aki hatalmas mozdulatokkal magyarázott, és Jeonghan, aki megszeppenve ült a kanapén, mint egy kiskutya, aki nem érti, mi rosszat tett.
- Dino! – szólt rá a leader kissé erőteljesebben, mire az említett a mondata felénél hirtelen elhallgatott. Még az örökké hangos és viccelődő Seungkwan és Dk is csendben figyeltek, s a szobában szinte látni lehetett a feszültséget Jeonghan és Dino között. – Ülj le, magyarázatot szeretnék. Miért emeled fel a hangodat és bánsz tiszteletlenül egy idősebbel? – kérdezte Seungcheol. Az arca teljesen rideg és komoly volt, a tagok nagyon régen láthatták utoljára ezt az arckifejezését, bár a hangját nem emelte meg, mégsem merte volna senki elviccelni a helyzetet.
- Hyung!  Elegem van! Annyiszor megkértem már, hogy ne játssza el velem, nem vagyok a babája! Unom már, állandóan azt kérdezgeti a fanok előtt is, hogy „Dino, kinek a babája vagy?” Miért kell nekem erre válaszolnom? Nem vagyok már gyerek, főleg nem az övé – olyan gyorsan hadart, hogy ha valaki akár csak egy hangosabb sóhajtást eleresztett volna, már a mondandója nagy részéről lemaradtak volna.
Jeonghan ajkait csak egy halk sóhajtás hagyta el. Nem akart ő ezzel rosszat, egyszerűen csak így fejezte ki a szeretetét a maknae felé. Nehezen tudta már a kezdetek óta kifejezni az érzéseit, így apró játékokat talált ki, amikkel közvetíthette a gondolatait a többiek felé. Az, hogy beceneveket adott a többieknek, mint például Minghaónak a napraforgót vagy Dinónak a babát, segített, hogy anélkül, hogy nyíltan kimondta volna az érzéseit,tudassa mindenkivel, hogy fontos a számára.
- Oké, üljön le mindenki egy körbe, toljuk arrébb a kanapét – utasította Coups a csapatot. Régen volt már, hogy így körbeültek megbeszélni egy bizonyos dolgot. – Jeonghan, elmondanád, hogy te mit gondolsz erről? – kérdezte, miután mindenki kényelmesen elhelyezkedett a körben.
- Csak szeretnék bocsánatot kérni, Chan – mosolygott rá. – Nem vettem komolyan, amikor azt mondtad, hagyjam abba. – Dino arcán egy elégedett mosoly jelent meg, de ez le is fagyott róla, amikor Minghao megszólalt.
- De mind tudjuk, hogy Jeonghan hyung azért teszi ezt, mert így mutatja ki, hogy törődik velünk, nem? – mindenki bólogatott erre és Jeonghannak nagyon jól esett, hogy Minghao megvédte. Habár tudta, hogy ludas. Abba kellett volna hagynia, amikor Dino többször is megkérte erre.
- De akkor is! – szólalt fel Dino, mire a többiek csak kérdőn néztek rá. – Jó, mindegy, én is tudom, hogy ezért csinálja, de nem szeretem.
- Ezt megértem, Chan, de ezt csak úgy tudtad kifejezni rendesen, hogy úgy kiabáltál, hogy valószínűleg még a szomszéd étteremben is hallották? – dorgálta a legidősebb.
- Másképp nem értette meg – védte magát.
- Igaza van – mosolyodott el Jeonghan. – Én nem haragszom rá. Szóval szerintem ezt itt le is tudtuk  – ezzel Jeonghan felállt a körből, ami azt jelentette, hogy itt hagyják abba a beszélgetést és mindenki  mehet a dolgára.
Jeonghan a szobájába ment, befeküdt az ágyába, a fal felé fordult és úgy döntött, ezek után jobb lesz, ha szundikál egyet. Végül is semmi dolga nem volt és most furcsán érezte volna magát, ha odakint ülne a többiekkel. De akárhogy próbálkozott még egy óra elteltével is csak a falat bámulta, amikor nyílt az ajtó. Halk léptek közeledtek felé, fölé hajolt, majd leült az ágy szélére.
- Jeonghan hyung... Tudom, hogy alszol – szólalt meg Dino. – Sajnálom, csak rossz passzban voltam, de tényleg nem zavar, ha azon az idióta becenéven szólítasz. Nem fogok érte haragudni, csak ne legyünk rosszban – kérte. Az idősebb nem szólalt meg, továbbra is úgy tett, mintha aludna, így Dino legalább olyan csendesen, mint ahogy bejött, kiment a szobából.
Jeonghan arcán hatalmas mosoly ült. Ő sem akart rosszban lenni, Channal és eldöntötte, hogy csak néhanapján fogja megkérdezni tőle, hogy Dino kinek a babája.

6. Woozi x Dino |Az árvaház|

Csak pár hónapja kerültem ebbe az árvaházba, de nem gondoltam volna, hogy ennyire meg fog viselni lelkileg. Azt hittem, életem legjobb munkája lesz így iskola mellett, hogy majd üldögélek a kicsik mellett, időnként felolvasok nekik, vagy feltakarítok, ha valamit kiborítanak, és aztán este szépen visszasétálok a kollégiumba. De ennél sokkal nehezebb.
- Jihoon-ah – Noona öt éve dolgozik ebben az árvaházban, gyönyörű mosoly ült mindig az arcán és mindig kedves a gyerekkekel, még akkor is, ha azok valami rosszat tesznek.
- Igen, Noona? - beletettem a dobozba az éppen összeszedett játékokat, majd sietősen hozzá sétáltam.
- Ma egy új kisfiú érkezik hozzánk. A szülei autóbalesetben haltak meg és nem volt aki felnevelje.
- Mi a neve? - kérdeztem, tudtam, hogy az lesz a feladatom, hogy vigyázzak rá és foglalkozzak vele pár napig, amíg bele nem szokik az új környezetbe. Mióta rájöttünk, hogy nekem sokkal könnyebben nyílnak meg a gyerekek, az én feladatom lett úgymond beleszoktatni őket az új életükbe.
- Nem tudjuk, nincsenek meg a papírjai és ő sem hajlandó megszólalni. Egyenlőre keresik az adatait, amint meglesznek, a nevét is megtudjuk és akkor már örökbe fogadható lesz, de addig is gondját kell viseljük. – Noona arcán egy kedves, bár szomorú mosoly ült. Bólintottam, hogy megértettem és befejeztem a takarítást, miközben a gyerekek körülöttem rohangáltak és játszottak.

Egyszerre szomorú és örömteli ez a hely. Bár nem volt családjuk, mi minden erővel azon voltunk, hogy segítsünk rajtuk és majd jól be tudjanak illeszkedni a társadalomba, anélkül, hogy hátráltatná őket az, hogy árvaházban voltak.
- Ideje ebédelni! - hallottam meg az egyik nevelőnő hangját. Letettem a kezemből az egyik kisebb gyereket, majd kézen fogva siettem vele, hogy beálljunk a sorba létszámellenőrzésre.
Nagyon sok nevelő és hozzám hasonló segéd volt itt. Ehhez a közel száz gyerekhez szükség volt ránk, hiszen voltak itt az újszülöttektől kezdve egészen a lassan nagykorúakig. Elkélt általában a segítő kéz.
- Jihoon, gyere kérlek – állt meg mellettem Noona. – Megjött az új kisfiú, jó lenne ha megpróbálnál etetni vele pár falatot. A rendőrök szerint nem evett tegnap óta egy falatot sem, de még csak kilenc éves, nem tesz neki jót.
- Rendben – bólintottam, és elengedtem a kislány kezét egy mosoly kíséretében, majd az irodákhoz siettem. Vettem egy mély levegőt, aztán benyitottam, először észre sem vettem a kisfiút, olyan apró volt. Lehajtott fejjel ült a kanapén és egy plüss dinót szorongatott a kezében, ami már eléggé koszosnak tűnt. Miután meghajoltam az igazgató előtt, letérdeltem elé.
- Szia! - köszöntem kedvesen. – Én Jihoon vagyok, téged hogy hívnak? - kérdeztem tőle, de nem válaszolt, helyette csak a dinóját szorongatta és hang nélkül sírt. Nem mondtam semmit, csak letöröltem a hüvelykujjammal a könnyeit, aztán felemeltem a kanapéról. - Gyere, együnk valamit - magyaráztam neki végig, amíg az ebédlő felé tartottunk.
Szokásosan zengett a hely a sok gyerek nevetésétől. Belefúrta a nyakhajlatomba a fejét, nem volt egyáltalán könnyű, de próbáltam nem leejteni útközben. Nem biztos, hogy egy jó kezdet lenne a részemről.
Leültettem az egyik székre, majd elmentem neki egy adag ételért. Amikor le akartam mellé ülni, fogta magát és az ölembe mászott. Meglepett, de ez egy jó jel volt, semmi mást nem szerettem volna elérni, minthogy megszólaljon. Minél előbb szeretném, ha örökbe fogadnák őt is. Semmit nem tett az élet ellen, hogy itt végezze.
- Öhm... tudnom kellene a nevedet ahhoz, hogy hívni tudjalak, ha úgy van. Te engem hívhatsz Hyungnak - a füle mögé tűrtem a haját. De nem volt hajlandó továbbra sem megszólalni. – Akkor... mi lenne, ha Dinónak hívnálak? - pillantottam rá a kezében tartott zöld plüssre. Egy kis mozdulattal bólintott egyet, alig lehetett észrevenni. – Rendben Dino, akkor együnk – emeltem fel az evőpálcikákat és felé nyújtottam egy kis adag rizst. Nem volt egyszerű elérni, de a végén sikerült az étel nagy részét megetetnem vele.

Ezzel szemben napokig nem szólalt meg. Hiába próbáltam bármilyen módszert, egyszerűen képtelen voltam rávenni, hogy egy árva szót is mondjon.
- Dino, beszélned kellene. Tudom, hogy nehéz, de csak akkor maradhatok veled és segíthetek, ha elmondod nekem a gondolataid. Különben egy orvoshoz fognak vinni és ezt én nagyon nem akarom. Szeretném, ha jóban lennénk. – Már késő este volt, az ágya mellett ültem, miközben körülöttünk mindenki más aludt, így suttognom kellett. Felálltam a kisszékről, hogy végre visszamenjek a kollégiumba.
- Hyung, ne menj... - először nem hittem el, hogy Dino megszólalt, de egyből hátrafordultam.
- Oké, nem megyek, csak beszélj hozzám – ültem vissza.
- Aludnál velem? -  nagyon halk volt a hangja. – Rémálmaim vannak...
- Rendben, de ebből nem csinálhatunk rendszert. Nekem is haza kell mennem és itt vannak szabályok - bólintott, ezért befeküdtem mellé az ágyba, ő pedig egy szó nélkül bújt hozzám a kis dinójával a kezében.
- Hyung, anyu és apu már nem jönnek értem többé, igaz? - elcsuklott a hangja, miközben beszélt
- Sajnálom, Dino. De jönnek majd olyanok, akik örömmel hazavisznek, mert nekik nem adatott meg, hogy olyan csodás kisfiuk legyen, mint te. Ígérj meg nekem valamit – fordítottam felé a fejem.
- Mit? - kerekedtek ki a szemei.
- Holnaptól mosolyogj. Tudom, hogy nagyon nehéz neked, és bármikor jöhetsz hozzám és sírhatsz, de ismerd meg a többieket, legyenek barátaid és tanulj rendesen. Azért, hogy a szüleid büszkék lehessenek majd rád odafentről. Én pedig mindig itt leszek neked, ha segítség kell - csak bólogatott.

Aznap éjszaka nem mentem vissza a kollégiumba, megvártam amíg Dino teljesen elaludt, majd engem is elnyomott az álom. Másnapra teljesen elaludtam minden porcikámat, de arra kelni, hogy Dino hangosan szólongat, mert éhes, a világ egyik legjobb dolga volt.

5. Seungkwan x Wonwoo |Library Romance|

Az egyetlen nyugodt hely az egész iskolában a könyvtár, nem véletlenül jártam ide szinte minden nap, tanítás után. Most is a kedvenc sarkomban olvastam, amikor hangos veszekedésre lettem figyelmes. Valójában csak a duruzsolást halottam, mert a nagy részét mindig elharapták, vagy annyira a foguk között szűrték ki, hogy lehetetlen volt egy polcnyi távolságból megmondani, miről is van szó. Ennek ellenére képtelen voltam újra a könyvre koncentrálni és tudomást sem venni róluk, ezzel egyre jobban hergeltem fel magamat.

- Te idióta! – felismertem a hangot, Seungkwan volt az, az én osztályomba járt. Ezek szerint a másik fél Vernon lesz. Az egész iskola tudja róluk, hogy egy pár, így nem is nagyon gondolhattam másra. De nem értettem, miért itt kell ennek a csodálatos gerlepárnak turbékolni, egy könyvtárban. Ami arról híres, hogy az emberek könyvet jöttek olvasni ide. De gondoltam, nekik ez legalább annyira újdonság, mint az, hogy van matematika tankönyv is.

Vernon dünnyögése elhalt és már csak Seungkwan folytonos morgolódását hallottam. Szerintem még levegőt is elfelejtett venni időközben. Próbáltam úgy tenni, mintha nem hallanám, ahogy szidja és közben folyamatosan könyveket pakolászik, úgy mintha egy elefántcsorda lenne a teremben. Egy sóhaj kíséretében beraktam kedvenc könyvjelzőmet az éppen olvasott ötvenedik oldalra, és halkan becsuktam, miközben hátratoltam a régi, már igen megkopott íróasztali széket, majd felálltam, hogy minimum megkérdezzem Seungkwant, mit gondolt, hol van jelenleg.

Megálltam a polcsor végén, de nem vett észre, mert le volt hajtva a feje és még mindig ugyanazokat a szitokszavakat ismételgette.

- Boo Seungkwan! – sziszegtem, nem emeltem meg a hangom, de elég volt ahhoz, hogy összerezzenjen és rám kapja tekintetét.

- Wonu Hyung?! Hallottál mindent? – kérdezte. Közelebb léptem hozzá, és végigmértem. Láttam a könnycseppektől nedves szempilláit, a pupillái ki voltak tágulva és enyhén vörösek voltak a szemei. Vagy nagyon csúnyán összevesztek vagy... – Szakított velem – mondta ki, amire éppen gondoltam, és a szemeiből elkezdtek folyni a könnyek.

Hátrahőköltem; fogalmam sem volt, mit tehettem volna. Vannak barátaim, de nem szoktam a szerelmi ügyeikkel foglalkozni. Sosem kellett még egyet sem megvigasztalnom azután, hogy a pasija, vagy a csaja, vagy akárkije otthagyta. Nekem meg az a ritka alkalmak egyike, amikor sikerült összeszednem valakit, elég gyorsan és érzelemmentesen ért véget. Most meg itt van előttem Seungkwan, aki úgy sír, mintha kész lenne belehalni abba, hogy Vernon már megint szakított vele, ki tudja, egy tanéven belül hányadszor.

- Wonu Hyung... – lépett egyet felém és rám emelte könnyes tekintetét. – Tényleg ennyire nem érek semmit? – úgy kérdezte ezt tőlem, mintha nekem annyira ismernem kellene őt vagy a helyzetet.

- Seungkwanie – hallottam meg Vernon hangját, mielőtt még egy szót is szólhattam volna. Tudtam, mi fog történni; most majd elmondja neki, hogy csak haragudott, hogy sajnálja, újra kibékülnek és két hét múlva megint ugyanúgy végighallgathatom, ahogy szakít vele. Ha nem is ismertem Seungkwant, tudtam, hogy ennél többet és jobbat érdemelt volna.

- Maradj csendben! – szóltam rá és nekitoltam a polcnak, amint a háta elérte a könyveket, a kezemet a feje mellé tettem és kissé felé hajoltam.

- Mi... – szólalt volna meg, de nem akartam, hogy lebuktasson minket. Ajkaira hajoltam és épphogy csak hozzáérintettem őket. Ez nem egy csók volt, csak egy apró puszi.

- Ez meg mi a fene? – kiabált Vernon, amint meglátott minket. Rákacsintottam Seungkwanra, majd egy elégedett mosollyal fordultam az említett felé.

- Minek nézed? Nem most szakítottál vele? Amúgy is, ez egy könyvtár, ha nem tudnád, ne kiabálj! – mondtam. – Már rég figyelem őt, csak tiszteletben tartottam, hogy együtt vagytok. De ahogy hallottam, ennek épp az előbb lett vége. Szóval el is mehetsz.

- De Seungkwan az enyém, ennek még nincs vége. Ki mondta, hogy vége van? – vigyorgott.

- Te... az előbb – ezzel hátat fordítottam neki, megfogtam Boo kezét és a saját kis olvasó sarkomba vezettem. Szerencsére Vernon feladta és nem követett minket, őszintén nem voltam valami jó, ha verekedésről volt szó, csak a szám volt nagy. Meg jó színész vagyok.

Felnevettem, ahogy a még mindig ledöbbent Seungkwan arcát figyeltem.

- Most min nevetsz? – vágta hozzám.

- Aranyos ez az arckifejezés. Komolyan, sokkal jobbat érdemelsz, mint ez a gyerek. Ki tudja, hányszor hallottam már, hogy szakítottatok, aztán újra összejöttetek, nem mintha érdekelne, de az ilyen pletykák utolérik az embert.

- De én szeretem... – hajtotta le a fejét; már megint sírt. Utáltam látni, hogy már megint amiatt az ember miatt kesereg, aki az előbb ezredszerre is dobta.

- Ennél te sokkal jobbat érdemelsz – mondtam, felemeltem a könyvemet és tovább olvastam.

- Legalább ne hazudj. Te se vagy jobb, mint ő, nem tudom, miért játszod meg magad - megigazítottam az orromon a szemüvegemet és felsóhajtottam.

- Honnan tudod, hogy nem vagyok jobb? – döntöttem el kissé jobbra a fejem. – Próbáld ki!

- Mi az, hogy próbáljam ki, bolond vagy? Mégis mi ez, valami játék? – húzta fel az orrát

- Seungkwan, tetszem? – hajoltam közelebb.

- Nem! – vágta rá. – Nem az ilyen nyápic, könyvmolyok az eseteim... – fordította el a fejét.

- Ez igazán kedves tőled... – fintorodtam el. – Megértem, ha nem szereted, ha valakinek esze is van. Gondolom, Vernonban az fogott meg, hogy félig amerikai, mert más nagyon nem lehetett. A modora sem jó.

- Ez mégis mire jó?

- Megmutatom, mi az, amit kaphatnál, ha keresnél valakit, aki valóban rád is figyel, nemcsak önmagára.

- Legyen, meglepne, ha ez sikerülne.

- Ma a könyvtárban terveztem tölteni a délutánom, így maradj itt velem.

- A könyvtárban? Most komolyan? Olyan embernek tűnök, aki ezt élvezni fogja? – sóhajtott.

- Üljünk át oda – mutattam a babzsákokra; úgy tettem, mintha a kérdéseit meg sem hallottam volna.

- Oké... – hangosan tolta hátra a széket, majd bevetette magát az egyik nagyobb babzsákfotelba.

- Engedj magad mellé – indultam meg felé. Elhelyezkedtem mellette kényelmesen, kicsit arrébb húzódott, én pedig szó nélkül kezdtem el felolvasni a kezemben tartott könyvet. Láttam, hogy először furcsán néz rám, de aztán elkényelmesedve figyelni kezdte az arcom.

Azt a hangulatot és nyugalmat próbáltam neki megmutatni, amit nekem jelentettek a könyvek. Úgy tűnt, hogy sikerült, mert fél óra elteltével a feje a vállamra borult és mély szuszogására lettem figyelmes. Egy akaratlan mosoly jelent meg az arcomon; talán csak ennyire unta a történetet. A mindig hiperaktív fiúnak ez biztosan túl nyugodt volt.

Letettem a könyvet a kezemből és teljesen hátradőltem. Közelebb fészkelte magát, mire a haja a szemébe hullott; nem is értettem, hogy tudott Vernon ennyire idiótán viselkedni vele. Annyira ártalmatlannak tűnt úgy, hogy aludt. Bár gondolom, amúgy is az csak, a szája nagy. Hiszen teljes szívével szerette őt, még úgy is, hogy számtalanszor eldobta magától.

Figyeltem, ahogy aludt, és kényszerítettem a lusta énemet, hogy ne aludjon el. Szerettem volna tudni, épp miről álmodott, amiért ekkora mosoly ült az arcán. Talán közelebb kerülhetnék hozzá, közelebb, mint ezen a babzsákon. Annyira közel, ahol a szívét két kezem közé foghatom, és örökké védelmezhetem.

Nem, egyáltalán nem voltam szerelmes, nem hittem abban a szerelemben, amit a könyvekben leírnak. Abban a szerelemben hittek, ahol szépen lassan ismerjük meg egymást, barátok leszünk, majd egyre fontosabbá válunk egymásnak s a végén, anélkül, hogy észrevettük volna, vágyunk egymás közelségére és egymás érintésére. Amikor már szavak nélkül is megértjük egymást, ezért többé nem teszünk olyat, ami a másiknak fájhatna.

Szeretnék az ismerőse lenni, majd a barátja, a legjobb barátja és végül a szerelme. Sőt ennél is több akartam lenni, olyasvalaki, akit sosem lenne képes elengedni.
- Olvass még... – résnyire nyitotta szemeit, fáradt volt, mégis felébredt hangom hiányára. Nem kellett több, újra felvettem a könyvet a földről és folytattam, ahol abbahagytam. Miközben az iskolán kívül a nap nyugovóra tért.

4. HoshixJeonghan |Starlight Lovers|

Könnyebb volt, amikor még csak gyerekek voltunk, felelősség nélkül éltünk a királyi palota mellett. Sosem kellett azon aggódnunk, mi lesz, ha majd felnövünk és eszünkbe sem jutott, hogy mennyire fogunk áhítozni a szabadságért. De én feladnék mindent, érte, ha elmenekülhetnék vele, olyan messzire, akár a csillagok.

Akkortájt nem tudtam, kinek a fia vagyok, egyszerűen éltünk anyámmal, s egy nap, amint a piac közelében játszottam, egy kislányt láttam meg felém közeledni. Arca tejfehér volt, s körülbelül velem egyidős, úgy tizenegy esztendős lehetett. A szám is tátva maradt tőle, amikor megszólalt, olyan volt, mintha apró csengettyűk szólaltak volna meg és hosszú, ébenfekete haján a napsugár valahogy még fényesebben ragyogott vissza.
- Hé! Kislány! – futottam oda hozzá. Ritkán találkoztam ismeretlen gyerekekkel, így érdekelt, ki is ő.
- Kislány?! – háborodott fel, arcát felfújta és mellkasa előtt keresztbe fonta karjait.
- Most mi az?  - mosolyogtam rá. – Talán nem lány vagy? – kérdeztem, teljes magabiztossággal. – Vagy inkább hölgy? – néztem végig ruháján, ami a legfinomabb selyemből készülhetett. Annyi eszem nekem is volt, hogy tudjam, az én ruháim többszörösét érhették, még akkor is, ha mi sem éltünk épp szegénységben.
- Nem tűnik fel, hogy fiú vagyok, te féleszű? – kiabált rám.
- Fiú? De... - a szavam is elakadt, mikor nadrágja száraira mutatva világosított fel.
- Látod már? – felszisszent. – Hogy lehetsz ennyire tudatlan? Én a király második fia vagyok! – a hangja dorgáló volt, pedig már akkor is tudtam, hogy nem sokkal lehetett idősebb nálam.
- Oh... akkor jössz játszani? – mosolyodtam el újra.
- Játszani? Nem lehet, mindjárt indulunk vissza a palotába. Amúgy is, ki tudja, milyen veszély leselkedhet itt rám.
- Nem sűrűn jársz idekint igaz? – forgattam meg a szemeimet. – Maximum a hentes malacai lehetnek rád veszéllyel – oktattam ki.
- Akkor sem tudsz semmit! Az apám a király, ki tudja, milyen rosszakarói vannak idekint. – Ezzel megfordult és otthagyott. Bár mély nyomot hagyott bennem, mégis évek múltak el anélkül, hogy újra láttam volna azt az arcot.

A tizenharmadik születésnapomkor jelentek meg a palota őrei. Anyám könyörgött nekik, azt hajtogatta, hogy a király megígérte. Azt mondta, szavát adta rá, hogy nem kell a palotában élnem, de anyám könnyei vagy jajveszékelő hangja cseppet sem hatotta meg őket. Én csak csendben tettem, amit kértek tőlem. Kijelentették, hogy vagy erőszakkal, vagy szép szóval, de a király elé kell járuljunk.
Megtettük, s többé nem is hagytuk el a palota falait. Mivel én nem ott nevelkedtem, külön órákra kellett járnom. Írni és olvasni tanítottak, mindent tudnom kellett, amit egy hercegnek tudnia illet.
- Soonyoung... édes fiam, gyere ide – nyújtotta anyám felém porcelánfehér kezét. – Tudom, hogy nehéz ez neked, de kérlek, viselkedj jól és tedd, amire kérnek. Te a király fia vagy, egy a hercegek közül, így itt kell élnünk, rendben? – az ölébe ültetett; láttam, ahogy egy könnycsepp végigfolyik az arcán. Bár a legfinomabb textíliákba volt öltöztetve és a legízletesebb ételeket kapta, minden kívánságát szolgálók lesték, mégsem láttam többé mosolyogni mások előtt. Azt mondta, ez csak az én kiváltságom.

Egy nap a kertben játszottam, hatalmas volt, még egy apró patakocska is végigfolyt rajta, amiben időnként békákat is találtam. Eszeveszettül futkároztam fel s alá, majd véletlenül belebotlottam abba a tökéletes arcba, amit életemben csak egyszer láttam, de sosem felejtettem el.
- Hát nem hazudtál, Hyung? – kérdeztem, de ő csak kérdőn tekintett rám. Lehajoltam, hogy felvegyem a könyvet, amit sétálás közben oly buzgón tanulmányozott. – Nem emlékszel rám, kislány? – nevettem el magam.
- Te... a piacos kisfiú! – mutatott rám. – Te mit keresel itt? Hívom az őröket! – fenyegetőzött, de én csak hosszú fekete haját bámultam.
- Felesleges, itt lakom – sóhajtottam. - A király második fia vagy, igaz?
- Igen. Látom, ezt jól megjegyezted - húzta fel az orrát.
- Én pedig az ötödik... legalábbis ezt mondják – vakartam meg a tarkómat. Nem szólt semmit, csak engem bámult. Olyan volt, mintha azt hinné, viccelek. – Tudom, én sem értem és a hátam közepére sem kívánom ezt az egészet, minden nap azelőtt kelek, mielőtt a nap felkelne, olvasni és írni tanulok, na meg a történelmünkről és a csillagokról olvasok. Bár, őszintén megmondom, hogy ez a kedvencem, mármint a csillagok. Minden éjszaka kijövök ide és figyelem őket – átnyújtottam neki a könyvet, aztán a patakhoz sétáltam és ügyesen megfogtam egy békát. – Hyung, nézd! – nyújtottam felé, mire felsikított.
- Vidd innen! – hadonászott a könyvvel a kezében. Látszott rajta, hogy a palotában minden perce be van osztva, valószínűleg élőben sosem látott még békát.
- Gyere már, simogasd meg! – szóltam hozzá szelíden.
Valahol itt kezdődött a barátságunk. Egy béka volt az, ami közelebb hozott minket egymáshoz. Imádtam figyelni, ahogy mosolyog, talán mert anyámat sosem láttam mosolyogni úgy igazán; igényeltem a társaságát. Ha elakadtam valamiben, mindig őt kérdeztem, s készségesen segített is. Sosem panaszkodott rám, még akkor sem, amikor csak sokadjára sikerült felolvasnom valamit, vagy megértenem. Cserébe minden éjszaka együtt néztük a csillagokat és minden tudásomat átadtam neki, valójában neki is tudnia kellett mindezt, de azt mondta, hogy ha tőlem hallja, sokkal érdekesebb.
- Hoshi... – mondta. Egymás mellett feküdtünk a fűben, már tizenhat évesen. Az ég gyönyörű tiszta volt és én épp egy újonnan megtanult dolgot ecseteltem neki.
- Hmm? – fordultam felé, mert olyan halkan suttogta, hogy alig hallottam.
- Japánul, a csillagot hoshinak hívják – magyarázta. – Legyen ez a beceneved. A Soonyoung túl hosszú és túl hivatalos – én csak beleegyezően bólogattam, olyan erővel, hogy még a hajam is az arcomba hullott. Úgy éreztem, ezzel még közelebb engedett magához, és nem is tévedtem túl sokat.
Szinte minden napunkat együtt töltöttük, egészen addig, míg egymásba nem szerettünk, bár tudtuk, hogy ha bárki megtudná, akár fejünket is vehetnék. Magam sem tudom, hogy volt merszem aznap ajkaira hajolni, de életem legcsodásabb pillanata volt. Mintha a csillagok fénye felerősödött volna és mind értünk ragyogott volna az égbolton.
Aztán olyan dolog történt, amire soha senki nem számított – én sem. A koronaherceg eltűnt. Senki sem tudta, hogyan vagy mikor, egyszerűen csak nem találták és az egész palota a feje tetejére állt. Volt, aki azt mondta, elrabolták, s voltak rosszakarók, akik azt híresztelték, egy rang nélküli család legfiatalabb lányával szökött el. S mivel a koronaherceg többé vissza sem tért, bár máig sem tudják mi oka volt az eltűnésének, hiszen ha elrabolták volna, a gazemberek biztosan pénzt követeltek volna, vagy földet és hatalmat a herceg életéért cserébe. Fogalmam sem volt, mit tehettünk volna, a koronaherceget életemben talán kétszer láthattam személyesen, de Jeonghant és a királyi családot megviselte.
Aztán, amikor Hyung betöltötte a tizenkilencedik életévét s a koronahercegi poszt még mindig üres volt, hát őt tette meg a király erre a címre.
- Hoshi – sóhajtott -, ugye tudod, ez mit jelent? – hosszú haja már majdnem derekáig ért ekkor, szemei pedig aggódóan fürkésztek a csillagok fényében.
- Tudom – suttogtam -, de nem akarom. Hyung, nem lehetne más a koronaherceg? – kérdeztem, bár nagyon jól tudtam erre a választ. Ha a király egyszer valamit bejelent, az többé nem lesz visszavonva.
- Sajnálom, Hoshi... - ekkor átölelt. Amíg fejem mellkasába fúrtam és görcsösen szorítottam össze szemeim, ő a hátamat simogatta. Éreztem, ahogy mélyeket sóhajt. Tudtuk mind a ketten, hogy ha ő a király mellé kerül, nem fogunk többé ugyanígy, itt a csillagok alatt egymás karjaiban elaludni. Minden lépésünket figyelni fogják, ha meg is látogatom, majd őrök figyelnek az ajtónk előtt, amíg teázunk. Talán néhány lopott csók és apró bocsánatkérő mosoly juthat, de idővel úgyis feleséget fog kapni, talán nem is egyet, és gyermeke lesz tőle.
A mi kapcsolatunk mindig is halálra volt ítélve. De szükségünk volt egymásra, már-már annyira, hogy szerelmesek voltunk. Szerelmesek a gondolatba, hogy végre valaki törődik velünk, feltétel és elvárások nélkül. Az esti égboltba és a csillagokba, egymás testének melegébe. Szerelmes voltam Jeonghan egész lényébe, attól a naptól fogva, hogy először megláttam a piac poros útján, abban a gyönyörű selyemruhában. A sorsom már hozzá kötött, így sosem hagytam el az oldalát. Hű voltam hozzá, mint a testvére, s mint egy alattvalója, akkor is, amikor király lett.
S most, hogy mindketten megöregedtünk, még ha csak a távolból is, de ugyanolyan áhítattal figyelem őt. Néhanapján azt gondolom, hogy az a csodás, régi idő csak álom volt csupán. De az az égbolt, amely alatt mindketten élünk, s amire minden éjszaka a csillagokat fürkészve feltekintünk, az egyetlen létező bizonyíték arra, hogy egyszer valaha, két herceg, titokban a csillagok fénye alatt, egymás mellett életük legboldogabb időszakát élte.

3. Seungkwan x Dino |Confession but not really|

Nagyon vártam már ezt a napot. A többiek engem bíztak meg Dino tizenkilencedik születésnapjának megszervezésével. Bár sok teendő nem volt vele, hiszen csak a mi kis csapatunk köré kellett szerveznem, attól még nagyon boldog voltam, hogy én lehetek a felelős érte. Nem volt egyszerű titokban tartani előtte, mivel imádja mindenbe beleütni az orrát és már a születésnapja előtt egy héttel mindenkit arról kérdezgetett, hogy mit fog kapni.

A cégtől, aki szerette volna felköszönteni, már nap közben megkapta a csomagokat, majd este, a fellépésünkön a Caratok is ugyan ezt megtették. Teljes beleéléssel énekelték a születésnapi dalt Dinonak, aki le sem tagadhatta volna, mennyire imádja a helyzetet, hogy csak vele foglalkoznak. Úgy beszéltük meg, hogy a többiek húzzák az időt, amíg én elrohanok a tortáért és a dormban, lekapcsolt villanyok mellett, csak az égő gyertya fényében felköszöntjük. Ehhez kellett, hogy a tagok egyike se szólja el magát a hét folyamán. Azt akartam, hogy olyan legyen az egész, mintha nem is terveztünk volna semmit. Mivel Chan nagykorú lett, így egy jó pár üveg sojut is bekészítettem, hogy legyen mivel koccintani, meg persze a szülinapos kedvenc ételeit is.

Ahogy hallottam, hogy nyílik az ajtó, meggyújtottam a gyertyákat, és énekelni kezdtem, a többiek pedig követtek.
- Hyung, mi ez? - Dino tátott szájjal állt az alig megvilágított szobában.
- Boldog Születésnapot! – mosolyogtam, és elé tartottam a tortát – Fújd el és kívánj valamit.
Amint elfújta a többiek a nyakába ugrottak. Én felkapcsoltam a lámpát, és leraktam az asztalra a tortát.

- Szerintem bontsd ki az ajándékaid – mutattam a nagyobb kupac ajándékra. Leült elé és fülig érő mosollyal bontogatta a csomagokat. Olyan, mintha tegnap lett volna, amikor először találkoztunk, olyan csöppnyi volt akkor még. Most pedig itt van a mi Chanunk, egy még mindig gyermek lelkű férfi. Tudom, ilyenkor a szülinaposnak kell kívánni és nem a vendégeknek, de remélem, hogy nagyon sokáig lehetek még így velük. Bármennyire is hiányzik a családom vagy Jeju, ez a kis csapatnyi fiú egy üres lakást a világ legmelegebb otthonává varázsolt számomra.
- Ne igyál túl sok alkoholt, mert másnapos leszel! - intettem óvá.
- Nyugi Hyung! Ma lettem tizenkilenc, ma megérdemlem – nevetett. A többiek pedig természetesen adták alá a lovat, hogy minél többet igyon.
Az este végére Chan úgy nézett ki, mint aki bármelyik pillanatban ki tudná engedni a gyomra teljes tartalmát.
- Seungkwan hyung...- ölelte át a derekam – Rosszul vagyok – a szája legörbült, mint aki mindjárt elsírja magát, én pedig majd elolvadtam a látványtól. Végigsimítottam a hátán mielőtt beszédre nyitottam a számat.
- Gyere, segítek - mondtam, s felsegítettem a kanapéról és a szobájába kísértem. A többiek már régen aludtak, így egyedül kellett valahogy besegítenem az ágyba, majd betakarni.
- Ne hagyj itt – nyöszörgött.
- Vess magadra, amiért ennyit ittál! Én szóltam...
- Tudom, de akkor se hagyj itt – kapaszkodott a pólóm szélébe.
- Nyugi, csak hozok vizet, minél többet iszol meg belőle, annál jobban leszel holnap – Ezzel ott hagytam és a konyhából egy üveg vízzel és némi fájdalomcsillapítóval tértem vissza. Megvártam, amíg megissza a víz nagy részét, aztán azt is az éjjeli szekrényre raktam a fájdalomcsillapító mellé. Majd becsúsztam mellé a takaró alá. Ne gondolja, hogy csendben az ágya mellett fogok virrasztani egészen reggelig. Az én szervezetemnek is szüksége van az alvásra.
- Hyung... - bújt hozzám.
- Hmm? - rám emelte álmos szemeit, amiken látszott, hogy bármelyik pillanatban képes lenne elaludni.
- Amikor elfújtam a gyertyákat, azt kívántam... - felsóhajtott és a hangja még halkabb lett, már az alvás szélén állt – hogy te és én – motyogott még valamit, de nem hallottam. S hiába kérdeztem, már csak halk szuszogása válaszolt. Valószínűleg, csak valami olyasmit akart mondani, hogy maradjunk mindig barátok, gondolom.
Még bámultam egy ideig a telefonomat, aztán igyekeztem én is minél gyorsabban elaludni, egy elég kényelmetlen pózban, mert Dino semmiképpen sem volt hajlandó elengedni azon az estén a derekam.

Lektor:Mirae

2. Wonwoo x Vernon | In the name of love |

- Siess már, a szüleim várnak! – Wonwoo még mindig a pólóját próbálta felrángatni magára. Engem pedig rettenetesen idegesített, hogy ez már a huszadik felső volt és nem mellesleg kifordítva vette fel. – Szent ég... – sóhajtottam és lehúztam róla, majd rendeltetésszerűen adtam a kezébe.

- Nem vagyok óvodás, egyedül is menni fog – húzta el a száját, de szavak nélkül is mind a ketten tudtuk, hogy ez hülyeség. Akárhányszor a közelemben volt fél szemmel azt figyeltem, hogy nem tesz-e magában vagy éppen a körülötte lévő tárgyakban kárt. Tudom, hogy nem tehet róla, látom, amikor próbál erején túl nem bénázni, de van, aki egyszerűen csak kétbalkezes és ez engem zavar. Vagy inkább az bánt, hogy tudom, akármikor megsérülhet.

- Induljunk – mondtam, az agyamra ment állandóan, hogy képtelen volt időben elkészülni. Jeonghan hozzá képest egy gepárd, holott mindenki nagyon jól tudta, hogy fényévekig volt képes készülődni. Kilöktem az ajtót, de figyeltem, hogy ne csapódjon vissza rá. Arcomra helyeztem a maszkot, hogy ne ismerjenek fel a rajongók és jobban fejembe húztam a baseball sapkámat is. – Gyere már... – szóltam hátra. Egyáltalán nem volt ínyemre, hogy bemutassam a családomnak, de erősködtek, hogy kíváncsiak a barátomra.

Az egyetlen baj, hogy Wonwoo nem volt a barátom. Legalábbis nem úgy, ahogy ők gondolták, tetszett nekem, de mindig is Mingyu vonzotta, ez pedig engem kikészített. Nem mondhattam el neki soha, mit érzek. Ezért voltam, mindig feszült, ha vele voltam. Nem tudtam, meddig és mit tehetek meg, de mindig is ösztönszerűen cselekedtem, ha róla volt szó. Ha akartam, megöleltem; hajával játszottam, de sosem mentem ennél tovább.

- Hova megyünk? – kérdezte tőlem.

- Hova mennénk?! Az étterembe, ahol a szüleim vannak – jobban összehúztam a kabátot magamon és gyorsabbra vettem a lépteim.

- Várj már! – szólt rám és ujjait a csuklóm köré fonta.

- Mi van... – kiengedtem a tüdőmbe rekedt levegőt és felnéztem rá.

- Én... csak annyit akartam mondani... – hangja megremegett a mondat közepén, közelebb léptem egy lépést, így még jobban meg kellett emeljem a fejem, hogy szemeibe nézhessek.

- Nyögd már ki – a szavakat lassan ejtettem ki a számon, mintha másképp nem értette volna meg.

- Akkor ugye segítesz Mingyuval? – félrenézett. Úgy viselkedett, mint egy szerelmes kislány és ez zavart a leginkább.

- Ja. Már mondtam, hogy segítek, nem? Akkor meg mit szórakozol?! Megmondtam, eljössz, köszönsz a szüleimnek, eljátsszuk, hogy milyen jó barátok vagyunk, aztán segítek Mingyu gatyájába mászni – sziszegtem. – De nem hinném, hogy ezt itt kellene megbeszélnünk.

- Haver, te vagy a legjobb – mosolyodott el és hüvelykujját felemelve erősített a tényre. Ez a szimpla mozdulat viszont rajtam egy újabb sebet szakított fel.

Talán csak azért, mert ma újra szembesülnöm kellett azzal, hogy sosem lesz az enyém, de még idegesebbnek éreztem magam. Minden mozdulatát jól az emlékezetembe véstem, hogy amikor majd Mingyuval látom együtt, ne fájjon annyira. Figyeltem, ahogy a mosolytól összeszűkülő szemei kedvesen vizslatták a szüleim, illetve a húgomat. Szerettem volna, ha ez nem egyszeri alkalom lenne, ha egy napon, mint a páromat mutathatnám be nekik. Ugyanakkor szerettem volna, ha boldog lenne, semmi mást nem akartam, csak ezt.

Van valami, amit az emberek szoktak mondogatni, valami olyasmi, hogy; ha szereted, engedd el. Őrültségnek hangzik. Ha valakit szeretek, miért hagynám, hogy mással legyen? Én is boldoggá tehetném. Tudtam, hogy így van, de Mingyu még nálam is jobban fog rá vigyázni.

Vékony, hosszú ujjaival gyengéden fogta át az üvegpoharat, kissé megemelte, de édesapám története túlságosan lefoglalta, így a faasztalon egy halk koppanással talált magának újra otthont.

Magamban vívódtam. Nem is akartam, hogy lássa vagy bárki tudja, mi zajlott le a fejemben, mégis, mire a kis találkánk véget ért s újra az otthonunk felé vettük az irányt, immáron a családom nélkül rájöttem, hogy ma jött el az ideje.

Szeretem, ezért elengedem.

1. Minghao x Joshua |Love under the fireworks|

*Egy kis információ azoknak, akik esetleg még csak most ismerkednek a Seventeennel; Myungho, Mighao kínai neve míg Jisoo, Joshua koreai neve.*

- Hyung! – Myungho közel állt az idősebbhez, minden értelemben. Habár sosem volt biztos benne, hogy Jisoo csak a szánalomra méltó fiatalabb tagot látja benne és ezért ragaszkodik hozzá, vagy azért, mert nemcsak a fiatal fiú érez többet annál, mint amit kellene. – Miért csak ketten vagyunk itt? Hol vannak a többiek? – a fiú hangjából az aggodalom csengett, miközben a park azon részére értek, ami magasabban állt a többinél.

- Ma csak mi ketten leszünk – Jisoo szokásos, kedves mosolyával nyugtatta meg őt. Ha akarta volna, sem tudott volna erre mit mondani. A hó már kezdett elolvadni, s bár az év a végéhez közeledett, az új év sok jó dologgal kecsegtetett a tizenhárom fiúnak. – Tűzijáték lesz és én valami fontosat szeretnék neked elmondani. - Az idősebb nem nézett rá, úgy tett, mintha az eget kémlelné, attól félve, hogyha nem figyel eléggé, olyan gyorsan, akár a hullócsillagok, tűnnek majd el a színes rakéták az égen.

- Hyung, csak mondd! – Myungho lesütötte szemét, nem tudta, mire készüljön, talán leszidja majd, amiért a legutóbb kihagyott egy koreai órát és helyette Junnal a kedvenc kínai éttermükbe mentek. Vagy, mert egyáltalán nem szándékosan, de tiszteletlen volt Seungcheollal, amikor a játék eldurvult egy kissé.

- Csak várd ki... - nyugtatta őt. Kedves hangja áttört az időközben felgyülemlett tömegen, amit a fiatalabb eddig észre sem vett nagy aggodalmában. Úgy érezte magát, mint akit épp megbüntetni készültek, mit sem számított az, hogy Jisoo lenne a tizenkét fiú közül az utolsó, aki meg akarná büntetni, még a legfiatalabb Chanról is előbb hinné el, hogy valamiféle gyerekes vicc miatt legszívesebben megütné az idősebbet.

- Hyung! – hangja kérlelő és kétségbeesett volt egyszerre. Kíváncsi volt, tudni akarta, mi az oka annak, hogy egyedül vele akart találkozni.

Jisoo lassan fordult felé, ugyanazzal a kedves mosollyal az arcán, mint minden nap.

- Myungho... - Jisoo csak egy pillanatig hezitált, de ez épp elég volt ahhoz, hogy az első rakéták süvítve szálljanak a magasba, hogy aztán milliónyi apró szikrává robbanjanak szét. – Szeretlek – mondta, de ezt a fiatalabb már nem halhatta, hiszen az emberek hangos nevetése és főként a tűzijáték hangja mindent elnyomott. Talán pont így tervezte?

- Hyung, nem hallak! – hajolt közelebb Myungho, miközben próbálta ajkaival minél szebben formálni a szavakat, hogy barátja megértse, amit közölni akar vele. Jisoo-nak csak egy apró mozdulatot kellett a másik felé tennie. Ajkai a legkedvesebb és még igen tudatlan barátja szájára simultak. Semmi mást nem akart tőle, csak azt, hogy mindent vele osszon meg. Úgy, ahogy a tűzijáték hangos robbanásai alatt, annak fényével megvilágítva, az év utolsó napján egymáshoz feszülő testtel álltak a hatalmas s gyönyörű ég alatt, úgy akart örökké kézen fogva bandukolni az álmaik felé, Myunghóval.